dezsoili▼

Eszti: Kellemes estét, jó pihenést. Eszti Márai Sándor: A tapintatról és a gyöngédségről. . . Mert van valami, ami több és értékesebb, mint a tudás, az értelem, igen, becsesebb, mint a jóság. Van egyfajta tapintat ami az emberi teljesítmény felsőfoka. Az a fajta gyöngédség, mely láthatatlan, színtelen és íztelen s mégis nélkülözhetetlen, mint fertőzéses, járványos vidéken a forralt víz, mely nélkül szomjan pusztul, vagy beteg lesz az ember. Az a tapintat és gyöngédség, mely, mint valamilyen csodálatos zenei hallás örökké figyelmeztet egy embert mi sok és mi kevés az emberi dolgokban, mit szabad és mi túlzás, mi fáj a másiknak és mi olyan jó, hogy ellenségünk lesz, ha megajándékozzuk vele és nem tudja meghálálni? Ez a tapintat, mely nemcsak a megfelelő szavakat és hangsúlyt ismeri, hanem a hallgatás gyöngédségét is. Vannak ritka emberek, akik tudják ezt. Akik a jóságot, mely mindig önzés is, párolták és nemesítették, s nem okoznak soha fájdalmat barátságukkal vagy rokonszenvükkel, nem terhesek közeledésükkel, nem mondanak soha egy szóval többet, mint amit a másik el tud viselni, s mintha külön, nagyon finom hallószerveik lennének, úgy neszelik, mi az, ami a másiknak fájhat? S mindig tudnak másról beszélni. S oly élesen hallanak mindent, ami veszélyes az emberek között, mint az elektromos hallgató fülek érzékelik a nagy magasságban, felhők között közeledő, láthatatlan ellenséges gépmadarakat. A tapintat és a gyöngédség emberfölöttien érzékel. Igen, e két képesség emberfölötti.

biborka: Köszönöm a szép sorokat jó pihenést és szép estét

anagemma: Szia drága Ili!Egy kicsit késve de megérkeztem,hoztam egy fincsi -t! Legyen szép a napot .Puszi Tina . Bokrétás András BALLADA EGY NOVEMBER DÉLUTÁNRÓL A novemberi szél fütyült az utcán, a szoba szűk volt, álmos és sötét, idegenül és kissé elfogódva hallgatták egymás halk lélegzetét. A haja körül szomorkásan bújkált a tabac d'or fanyarkás illata, tűz pattogott s az őszi délutánban lassan, lebegve süllyedt a szoba. Apró lángok lobogtak fel szemében s rőt rózsát gyújtott homnlokán a láz, a félhomályban és cigarettafüstben úgy úszott arca, mint egy látomás. Sárgán bújkált az utcalámpa fénye arcán, s az árnyban apró mellei lágy kontúrjaikkal, mint egy pasztellvázlat, sejtelmesen kezdtek derengeni. Hosszú, fehér ingében dideregve két vad csók közt meg-megremegett s elfúlva súgta: nem, nem! Aztán persze az övé lett. És sírt is keveset. Az utcákon álmosan bandukoltak azt mondták néha egymásnak: szeretlek. Fütyörészett, cigarettára gyújtott s azt gondolta: erről is írsz majd verset. Még együtt mentek szótlanul, sokáig, míg átkarolta őket a sötét, szennyes felhők száguldoztak az égen s az ősz zúgatta vad orcheszterét.